Emlékezzünk halottainkra

     

Alex Tamás : Búcsúdal


Itt állunk mind, úgy hallgatunk.
Mit mondhatnánk? Nincs  szavunk.
Szíved nem él, hová lettél?
Egyedül mentél.

Már csak emlék, kedves a kép,
Úgy nevettünk nem oly rég.
Tiéd sok tárgy, velünk maradt,
Itt voltál, igaz.

Most búcsúzunk, most sírhatunk,
Nem ölel két karunk. 
Fagyott a föld, a mély bezár,
Bennünk élsz tovább.
Fagyott a föld, a mély bezár,

A Mindenszentek napja után következő napot, Halottak napját 998 óta tartják november 2-án. Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igekeztek a halottakkal "jóban lenni", az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy "szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat". A november 2-i halottak napja konkrétan Sz.Odiló clunyi apáttól (962-2059) ered. Ő ezt az emléknapot a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Az ezredvégi világvége várás elmőltával azonban az ünnep megmaradt, egyre inkább elterjedt, és a 14. századtól Róma is átvette.

A halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. A mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről.
A halottak napja szintén önálló ünnep, a másik két szokástól függetlenül alakult ki: Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldoztatokkal emlékezzenek meg. A szokás Nyugat-Európában a 12-13. században mindenhol elterjedt, így Magyarországon is. A szokás ismertsége napjainkban is töretlen, azon kevés hagyomány közé tartozik, amely életben tudott maradni a 21. század elején is.


Drága Halottainkért, akik már nincsenek velünk,

de szívünkben élnek örökkön örökké!

 

Valaki mindig elmegy közülünk, s magával visz egy darabot a szívünkbõl.
Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra, mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban. Látjuk, ahogy odafentrõl fénylõ csillagként ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott dallamok születnek.

 

 

Dallamok, amelyek csak nekünk szólnak. Nekünk,az itt maradottaknak.
Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet, mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál!
Tovább õrizve szívünk mélyén, minden 
lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket.
Mert szívünkben és életünkben ÕK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók,
melyek körülöttünk forognak végtelen idõkig.
Valaki elment közülünk. Örökül hagyva ránk emlékképeket. Itt hagyva egy ki nem hunyó gertyafényt.

 

„Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet, könnye torma,
gyertyájának is csak korma,
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal,
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek.”

(Kányádi Sándor)

 


Kosztolányi Dezsõ- Halotti beszéd 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük õt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedõlt a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belõle több és most sem él, s mint fán se nõ egyforma két levél,
a nagy idõn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e fõt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész kõvé meredve, mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének õsi titka.

Akárki is volt õ, de fény, de hõ volt. Mindenki tudta és hirdette: õ volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

,,Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",

vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égõ, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált, és szõtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted õt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiában,
a múltba sem és a gazdag jövõben akárki megszülethet már, csak õ nem.
Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak õrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: ,,Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyû mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: ,,Nem volt..."

Úgy fekszik õ, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.