Drága Halottainkért, akik már nincsenek velünk,
de szívünkben élnek örökkön örökké!

Kosztolányi Dezsõ- Halotti beszéd 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük õt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedõlt a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belõle több és most sem él, s mint fán se nõ egyforma két levél,
a nagy idõn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e fõt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész kõvé meredve, mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének õsi titka.

Akárki is volt õ, de fény, de hõ volt. Mindenki tudta és hirdette: õ volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

,,Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",

vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égõ, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált, és szõtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted õt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiában,
a múltba sem és a gazdag jövõben akárki megszülethet már, csak õ nem.
Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak õrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: ,,Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyû mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: ,,Nem volt..."

Úgy fekszik õ, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.