|
Alex Tamás : Búcsúdal
Itt állunk mind, úgy hallgatunk.
Mit mondhatnánk? Nincs szavunk.
Szíved nem él, hová lettél?
Egyedül mentél.
Már csak emlék, kedves a kép,
Úgy nevettünk nem oly rég.
Tiéd sok tárgy, velünk maradt,
Itt voltál, igaz.
Most búcsúzunk, most sírhatunk,
Nem ölel két karunk.
Fagyott a föld, a mély bezár,
Bennünk élsz tovább.
Fagyott a föld, a mély bezár,
|
|
|
A Mindenszentek napja után következő napot, Halottak napját 998 óta tartják november 2-án. Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igekeztek a halottakkal "jóban lenni", az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy "szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat". A november 2-i halottak napja konkrétan Sz.Odiló clunyi apáttól (962-2059) ered. Ő ezt az emléknapot a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Az ezredvégi világvége várás elmőltával azonban az ünnep megmaradt, egyre inkább elterjedt, és a 14. századtól Róma is átvette.
A halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. A mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről.
A halottak napja szintén önálló ünnep, a másik két szokástól függetlenül alakult ki: Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldoztatokkal emlékezzenek meg. A szokás Nyugat-Európában a 12-13. században mindenhol elterjedt, így Magyarországon is. A szokás ismertsége napjainkban is töretlen, azon kevés hagyomány közé tartozik, amely életben tudott maradni a 21. század elején is. |
Valaki mindig elmegy közülünk, s magával visz egy darabot a szívünkbõl.
Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra, mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban. Látjuk, ahogy odafentrõl fénylõ csillagként ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott dallamok születnek. |
|
Dallamok, amelyek csak nekünk szólnak. Nekünk,az itt maradottaknak.
Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet, mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál!
Tovább õrizve szívünk mélyén, minden
lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket.
Mert szívünkben és életünkben ÕK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók,
melyek körülöttünk forognak végtelen idõkig. |
Valaki elment közülünk. Örökül hagyva ránk emlékképeket. Itt hagyva egy ki nem hunyó gertyafényt. |
|
Kosztolányi Dezsõ- Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük õt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedõlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belõle több és most sem él, s mint fán se nõ egyforma két levél,
a nagy idõn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e fõt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész kõvé meredve, mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének õsi titka.
Akárki is volt õ, de fény, de hõ volt. Mindenki tudta és hirdette: õ volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
,,Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égõ, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált, és szõtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted õt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiában,
a múltba sem és a gazdag jövõben akárki megszülethet már, csak õ nem.
Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak õrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: ,,Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyû mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: ,,Nem volt..."
Úgy fekszik õ, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
|